Idén nyáron elég sokat utaztunk. Annyira jó nekem, hiszen ez mindenki álma, nem? De van ennek egy hátulütője. Van egy oda-, illetve egy haza vezető hosszú út. Az pedig nagyon nem mindegy, hogy ez hogy telik el. Elértem azt a magasságot (150 cm), amikor már nem kell ülésmagasító. Ez azt jelenti, hogy hármunk közül nekem kell középen ülnöm, mert így a legkönnyebb becsatolni a biztonsági öveinket. Tehát be vagyok szorítva két hülye közé.
Magda: Folyamatosan dobál a saját hajával, miközben egyre jobban nyom a könyökével. Továbbá végig hisztizi az utat, hogy "De én nem bírok várniiiiiiiii!!!". Ha pedig játszom a telefonomon, odanyomakodik a böszme fejével, hogy ő nálam is jobban lássa. És, ha valami nem tetszik neki, leköpköd.
Bandi: A lehető legjobban szétterpeszkedik, és minden alkalmat kihasznál, hogy megüthessen, lefejelhessen, belém könyökölhessen, közben azt szajkózza, hogy tilos verekedni.
Hát ilyen érzés két testvér között utazni harmadikként.